Károli

Blog

Feleségem egyetemi tanárként nem akart nagy esküvőt. Valami visszafogott, kellemes, és főként méltóságteljes rendezvényt akart, kevés meghívott vendéggel és sok olyan rokonnal, akik nagyon fontosak – hogy igazán belsőséges legyen az esküvőnk.

Ahogyan a kezét megkértem, az már önmagában kiszakította a komfortzónájából. Az egyik egyetemi előadására ültem be szinte észrevétlenül, a hátsó sorban bújtam meg, nem is vett észre. Nagyon szeretem, ahogy tanít, szóval elhallgattam egy ideig, ahogyan beszélt, bár nem sokat értettem belőle, csöppet sem értettem a fizikához, azokon kívül talán, amiket ő mesélt nekem nagy lelkesedésében. Laura nagyon szerette, hogy jók a kérdéseim, laikusként is gyakran tudtam olyasmit kérdezni tőle, ami komolyan elgondolkodtatta, aztán persze el is magyarázta a választ nekem úgy, hogy meg is értsem. Szóval sokat tanultam tőle, de persze szakmai közegben egészen máshogy adta elő a téziseket, vagy a számolások levezetését.

Szóval hallgattam egy darabig, aztán elővettem a kicsi mandolinomat, és elkezdtem rajta pengetni a húrokat. Nagy csönd lett, Laura is elnémult, nem értette, honnan jön a hang, hogy a nagyelőadó teremben valaki most tényleg zenél-e, vagy csak telefon szólalt meg véletlenül. Aztán elkezdtem énekelni egy szép, szerelmes dalt, végül föl is álltam, hogy lássa, valóban én vagyok. A hallgatók arca egészen derült volt, nagyon tetszett nekik az előadásom.

Laura meg nagyon el volt pirulva. Olyan aranyos volt, annyira zavarba jött, hogy le kellett ülnie a tanári asztalhoz. Amikor a dal véget ért, akkor tettem fel a kérdést: Laura, hozzám jössz feleségül?

Sírva fakadt az örömtől, a srácok meg tapsoltak: ők is elég boldogok voltak, hogy részesei lehettek ennek az eseménynek.

Mindenesetre a nagyszabású leánykéréssel eléggé kihoztam a maximumot Laura komfortzónájából, az esküvőt akartam, hogy ő maga szervezhesse meg, úgy, ahogyan csak szeretné. Az egyetlen kikötésem az esküvői fotós volt, hogy legyenek Lauráról képek, hogy legyenek képeink arról, milyen szépek voltunk egymás mellett az esküvőn. Az asszony bele is egyezett, de csak bizonyos kikötések mellett. Olyan fotóst kellett találnunk, aki nem feltűnő, beleolvad a közegbe, tudja jól érezni magát és nem feszélyezett egyáltalán. Azt is szerette volna, hogy ne lőjön rólunk beállított fotókat, inkább csak a pillanat örömét örökítse meg. És semmiképp sem akart vitázni, szóval olyasvalakit kerestünk, aki emberileg is teljesen megfelel az igényeinknek, pontos, precíz.

A legtökéletesebb esküvői fotóst a fabianfoto.hu weboldalán találtuk meg. Amikor Laura meglátta az esküvői videókat a honlapon, amiket készítettek, annyira megtetszett neki is a cég, hogy ragaszkodott hozzá, nekünk is készítsenek. Szóval odáig jutott a helyzet, hogy még videót is rendeltünk tőlük – azzal is maximálisan meg voltunk elégedve.

Annyira meg voltunk hatódva, amikor néhány hónappal később visszanéztük ezeket a felvételeket, elképesztően gyönyörű volt rajtuk Laura, nagyon jól mutattunk egymás mellett, nekem meg kifejezetten jól állt az öltöny meg az elegáns ruha. Laura mesélte, hogy a hallgatói, akik részt vettek azon az előadáson, amikor megkértem a kezét, külön kérték, hogy hozzon be fotókat, ő meg levetítette nekik a videót is, meg néhány képet. Nekik is roppant módon tetszettek a képek, a mozgókép meg pláne, azt mondták, még sosem látták Laurát ilyennek. Azt mondták, a mozdulataiból lerítt, mennyire boldog, és hogy nagyon összeillünk.

Alig vártam, hogy a gyerekeinknek is megmutathassuk ezeket a videókat. Nagyon fontos, hogy az ilyen fontos életeseményeknél legyen valami megörökített, kézzel fogható emlék, amelyet az ember nagy szentimentálisan évekkel később majd visszanézhet. Arra gondoltam, amikor a fotókat lapozgattam néhány hete, hogy majd öregen és ráncosan milyen jó érzés lesz magamat fénykoromban újra látni, ráadásul életem egyik legfontosabb napján.