Károli

Blog

Első ránézésre valószínűleg a kutya sem mondaná meg rólam, hogy hivatásom szerint tanár vagyok. Nem is baj az, hiszen nem tartom magam annak, szóval nem haragszom meg a feltételezésért. Sőt valójában jogos is az egész feltételezés, ugyanis az egyetemi gyakorlati órák óta gyerek közelébe sem mentem. Nem hogy a tanítástól, de még a gyerekvállalástól is elment a kedvem. Jelenleg úgy érzem örökre, de attól tartok, hogy ez csak egy múló állapot, és még bármikor visszatérhet a gyerekhez való kedvem. Azért remélem, hogy addig még van pár szép évem.

Addig is megmaradnak a vicces emlékek a gyakorlati órákról. A gyakorlóiskolánk, ahova kijártunk oktatni, egy elég puccos környéken van. Na már most, a gyereknél egy rosszabb dolog van a világon, a gazdag papa bolond gyereke, és én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy tele volt ilyenekkel a gyakorlóiskolám. Higgyétek el, bármikor képesek voltak bármibe belekötni és mivel szigorú szabályok vannak a gyerekek nevelésére és büntetésére, gyakran hagynom kellett magam, illetve le kellett nyelnem jó pár pimaszságot azért, hogy ne én húzzam a rövidebbet.

Persze így utólag visszagondolva nem is sokat tettem azért, hogy a gyerekek kedveljenek, valamint voltak időszakok, amikor kicsit hasonlítottam Cameron Diazra  a Rossz tanár című filmjében, de szerintem az inkább imponálhatott volna a fiataloknak, főleg, hogy akkor még szinte a korkülönbség is elenyésző volt. Általában mondjuk a fiú tanítványokkal nem is volt baj, de valamiért a lányok nem csíptek (tisztelet a kivételnek).

Volt például egy olyan eset, hogy a párom motoron vitt be dolgozni, és pechemre pont aznap vettem fel világos nadrágot. A motor előző este egy kisebb szervizelésen ment keresztül, ami persze tivornyába torkollott a srácok részéről, és a végén nem is lett normálisan befejezve. Persze a problémát elhárították, de a szükséges utómunkálatokat, mint a motorolaj letakarítását, vagy a rendrakást már nem végezték el. Reggel, jó szokásunkhoz híven késében voltunk, így a nagy kapkodásban egyikünknek sem jutott eszébe, hogy nem a legjobb ötlet a csupa motorolajos nyeregre pattanni. Nem baj, legalább volt min röhögni egész nap a kis kedven tanítványainknak. Az egyik lány volt olyan kedves, és közölte, hogy az apjáé az egyik legnagyobb, itthon is fellelhető mosoda lánc, és ha igényt tartok rá, oda bármikor nyugodtan elvihetem a szennyesemet, megpróbál nekem kisírni valamilyen akciót. És ez még egészen kedves beszólás volt, egy-két másik arcátlan kölyökéhez képest. Szerencsére addigra már képes voltam annyira kizárni az idióta, gyerekes piszkálódásaikat, hogy nem vettem magamra soha, még azt sem, amit pedig lehet, hogy illett volna. Mondhattam én bármit, hogy mi is az a folt, és hogy került az oda, de a tisztelt diákközösség olyan kimondhatatlanul éretten viselkedett irányomban, hogy néha már csak annyit feleltem a „mi történt a nadrágommal?” kérdésre, hogy „összepiszkítottam magam”, így ezzel annyira sokkolni tudtam a fiatalságot, hogy egy idő után már nem is piszkálódtak. Kivéve azt a pár öntelt kis tyúkot, akiket bármikor szívesen egy motorolaj tócsába fojtottam volna.

Így most utólag visszagondolva értem anyámnak azt a kijelentését, amikor közölte velem, hogy azért várja, hogy el kezdjek tanítani mert kíváncsi arra, hogy az első héten én kerülök a börtönbe és a gyerek a kórházba, vagy esetleg a szülő kerül a börtönbe és én a kórházba/temetőbe. Szerencsére egyik sem következett be, és ha minden jól megy, már soha többet meg sem adom ennek az esélyét.