Károli

Blog

Valamilyen furcsa módon úgy döntöttem 20 évesen, hogy mégis inkább tanár szeretné lenni, mint bármi más, ezért felvételiztem egyetemre, és el is végeztem azt, persze mióta meg van a diplomám, egy percet nem foglalkoztam tanítással, de szeretném, ha ez így is maradna, nagyjából örökre.

Viszont amíg a tanárképzőre jártam gazdagodtam nagyon sok jó és rossz élménnyel is, úgyhogy már csak ezért is megérte.

Az egyik alkalommal éppen gyakorlati órán prezentációra készültem, és egy aprócska dologról megfeledkeztem. Volt pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy nem megfeledkezésről volt szó, hanem egyszerűen csak igyekeztem figyelmen kívül hagyni a számomra teljesen elfogadhatatlanul felállított elvárásokat. Az aprócska dolog pedig nem más, mint az, hogy aznap párom vitt be a suliba, motorral, ezért én motoros csizmában, feszes bőrnadrágban és egy fehér ingben vonultam ki a pódiumra. Sajnos már ez is komoly ellenszenvet váltott ki a bigott keresztény, mélyen tisztelt professzorasszonyból, ráadásul még a piercingjeimet is elfelejtettem kivenni, és erre nagyon háklis volt mindenki kedvenc tanára.

Láttam, hogy ferde szemmel méreget, olyan voltam neki, mint karácsonykor az ajándékok a gyerekeknek, azt sem tudta, hogy mivel kezdje a megszégyenítésemet.  Mondjuk maradjunk annyiban, hogy azért megkönnyítettem azzal a dolgát, hogy teljesen felkészületlenül, magabiztosan ugyan, de abszolút sületlenségeket hordtam össze 15 percbe sűrítve. Legalább 15 órának tűnt. Na de amikor belekezdett a kiértékelésembe, még azt is megbántam, hogy felkeltem aznap. Az, hogy értelme semmi nem volt az előadásomnak, már teljesen egy másodlagos dolog volt számára, ezért nem is ezzel indított. Először is megdicsérte a szépen megmunkált motoros csizmámat, majd megkérdezte, hogy reggel, amikor felkeltem tudtam, hogy iskolába fogok jönni, vagy esetleg akkor még valamilyen hippi fesztiválra készültem. Ajjaj – gondoltam magamban – az öreglány bizony nagyon fogalomzavarban van, ha azt hiszi, hogy a hippik motoros csizmában járnak fesztiválozni, ráadásul télen, de nem akartam kizökkenteni, hagytam, hogy tovább egzecíroztasson. Rögtön áttért a nadrág kérdésre, mert azzal már szerinte egyenesen az ördögöt idéztem meg a kampusz területére, végül a hanyagul magamra kapott, vasalatlan fehér inget sem hagyhatta ki a szórásból. Hatalmas véletlen, sőt leginkább iszonyatos mázli, hogy legalább megfésülködtem, miután a bukósisaktól megszabadultam, így legalább abban nem talált kivetni valót. Ellenben a karikák a számban és az orromban. Nagyjából 5 féle állathoz hasonlított azok alapján, ráadásul egy mondaton belül. Akkor már sejtettem, hogy én sem fogom ezt sokáig bírni szó nélkül, de azért reménykedtem, hogy most már ő is megunta ezt a játékot, és így én is csendben le tudom magam nyugtatni. Tévedtem. Elölről kezdte az egészet.

Nem hagyott hát más választást, kikaptam a pendrive-omat a tanári gépből, mérgesen visszavágtattam a helyemre és közben kicsit hangosan válaszoltam a kedves tanárnő ártalmatlan megjegyzéseire. Tudtára adtam, hogy amíg azért tolt volna le, mert egy igazi barom vagyok, aki nem volt képes rendesen felkészülni két hét alatt sem, semmi bajom nem lett volna, mert ezzel a dologgal valóban hibáztam, és vállaltam is volna érte a felelősséget. De az, hogy valakit a külseje alapján szégyenít meg másik negyven ember előtt, az elfogadhatatlan, és tűrhetetlen. És az, hogy aztán pedig ezeket még összefüggésbe is hozza az értelmi képességemmel, az teljesen tarthatatlan. Azt is a fejéhez vágtam, hogy ha mindenkit a ruházata alapján ítélnénk meg, akkor tőle valószínűleg nagyon félnénk, mert a viselete alapján akár egy 1800-as évek végén elhunyt dzsentri asszony szelleme is lehetne.

Valószínűleg neki nem tetszett annyira a frappáns válaszom, mint néhány diáktársamnak, úgyhogy gondolom, azzal sem mondok újdonságot, hogy ezt a tárgyat, ebben a félévben nem sikerült teljesítenem. De megérte.